Svédországban élő páciensünk, Ágnes azonban a visszajelzésnek egy teljesen egyedülálló módjával rukkolt elő; mondhatni, új műfajt teremtett – amit mi magunk között „fogászati novellaként” emlegetünk. A különleges élménybeszámolót fogorvosának, dr. Csák Boglárkának írta, de mi annyira magával ragadónak találtuk az írást, hogy úgy gondoltuk, bűn lenne nem megosztani a szélesebb közönséggel.
Mire számíthat az olvasó? Egy rendkívül szellemes, humorral és iróniával fűszerezett írásra, ami ráadásul kendőzetlen őszinteséggel dokumentálja a főhős hullámzó fogászati élményeit is. Az biztos, hogy ennél hitelesebb páciensbeszámolót aligha találhatunk!
(A „novella” Ágnes párját, Sipos Bélát is megihlette, aki rajzaival járult hozzá a sztorihoz.)
Ágnes beszámolója
„Ez az írás azoknak szól, akik fogorvoshoz akarnak menni. Meg azoknak, akik nem. Azt hiszem, az utóbbiak vannak többségben.
A döntés
Néhány hete komoly és kiszámíthatóan némi kellemetlenséggel járó döntésre jutottam. Elhatároztam, hogy megcsináltatom a fogaimat. Tudom, nem látszottak szörnyűnek, nem is hiányzott minden második, ami pedig igen, azokat sikeresen elrejtettem. Csak egyszerűen zavart, hogy vacakok, rondák, különböző színekben pompáznak, ami egyébként egy virágos kertben vagy festménynél nem baj, sőt. Na de miért ne lehetnének végre szép fogaim? Legalább lenne rajtam valami, ami szép. Ahhoz már amúgy is elég koros vagyok, hogy magamra szánjak egy kis luxus renoválást, hát nem? Hát de.
Van, aki a fogait cseréli le, van, aki az autóit. Tudnék mesélni. Személyes tapasztalat, de inkább nem részletezem, mert attól tartok, hogy idegállapotba kerülök. Azt pedig nem szeretném, mert eleget gyakoroltam eddig, szerintem sikeres tanfolyamot is tarthatnék belőle. Aki érti, érti (Nárayval szólva…).
A cselekvés ideje
A döntés után eljön a cselekvés ideje. Konzultálok az itteni fogorvosommal, aki persze nem igazán tanácsolja, hogy véghez vigyem, amit a fejembe vettem. Ajánl ugyan egy specialistát, aki ilyesmivel foglalkozik, de úgy tűnik, hogy ingem-gatyám rámenne. Itt meg közben kitört a jeges ősz, ami inkább télre hasonlít. A farkasok ugyan még nem ordítanak az utcákon, tereken, sőt nálunk a tanyán sem, de ruha azért kell, sőt meleg cipő és kabát is.
Irány Budapest!
Marad a másik lehetőség, Budapest. Kicsit kételkedem, mert néhány éve otthoni kezelésekkel próbálkoztunk, de a végkifejlet eléggé lesújtó lett. Nem volt semmi baj a fogorvossal, kedves volt és óvatos, csak egy éven belül az összes javítást újra kellett csináltatnunk az itteni fogorvosunkkal. Nem kellemes beállítani a rendelőbe és előadni, hogy >>Doktor úr, az úgy volt, hogy véletlenül kénytelenek voltunk nem itt csináltatni 6-8 fogjavítást<<. Doktor úr nem annyira mosolyog, csak újratömi a fogainkat. Drágán. Nagyon drágán. Szóval dupla élvezet, dupla költség.
Végül mégis választok egy klinikát, amit valaki dicsért. Felveszem velük a kapcsolatot. Szívélyesek, kedvesek és megbízhatónak tűnnek. Viszont kell egy panorámaröntgen (szerintem csak azt akarják kiszűrni, hogy nagyfejű páciensek ne menjenek oda, túl sokat okoskodnak).
Panorámaröntgen elintézve, elküldve a kívánságaimmal együtt. Egy nap múlva már jön is a kezelési terv, 2 módozatban, részletesen. Na ők nem viccelnek, az biztos. Az árral sem. Amikor magamhoz térek és újra kapok levegőt, úgy döntök, hogy nincs visszalépés, belevágok a kalandba. Előjegyeztetek időpontokat a doktornőhöz, most még repülőjegyet kell szereznem. Újabb meglepetés, amikor kiderül, hogy a megszokott járatokat elköltöztették a tőlünk 130 km-re található repülőtérről Stockholmba, csekély 270 km-re. Tadammm…
Kissé csökkenő lelkesedéssel próbálom megoldani a Stockholmba jutást. Végül minden megvan, buszjegy, repülőjegy, már csak lelkileg kell felkészülnöm egy hosszú napra, sok órás várakozásra a reptéren is. Nem baj, majd olvasok, mindennek megvan a maga jó oldala. Is.
Megérkezem, leülök a bőröndökkel, és feltűnik, hogy az épületben kimondottan hideg van. Itt kell ülnöm négy órát. Aztán sikerül kikutatnom a vacogásom okát, kiderül, hogy a szellőzőkön olyan hideg levegőt fújnak be a belső terekbe, mintha hibernálni akarnák az utasokat. Csak hogy lássa mindenki a célállomáson, hogy ezek a furcsa figurák a szemöldökükre fagyott dérrel valami skandináv országból jöttek. Egy kávéval azért valahogy túlélem a kiképzést és késő éjjel végre megérkezem Budapestre. Hurrá, van egy egész napom, hogy felmelegedjek és lelkileg felkészüljek.
Irány a Madenta!
Hétfőn irány a klinika! Cím megvan, Madách tér, persze tudom én, hogy hol van, nem vagyok teljesen elveszve. Leszállok a villamosról és határozott lépésekkel elindulok a klinika felé. Vagyis arra, amerre hiszem, hogy van. Nem nagy ez a tér, de tényleg, és mégis: klinikának se híre, se hamva, csak éttermek, bárok minden mennyiségben.
Mivel időpontra megyek, kissé bepánikolva kiásom a feneketlen táskámból a címet és megnézem a házszámot. Úgy rohanom körbe a teret, mint egy fejvesztett tyúk, legalábbis annak érzem magam. Amikor közel tíz perc után – szerintem nem rossz teljesítmény ennyit rohangálni egy ilyen kicsi téren – végre megtalálom a táblát és a kaput, már csak a csengőnek veszett nyoma. Ja, az a másik oldalon van, logikus, nem? Kapu nyílik, odarohanok a lakók névsorához, és keresem a klinikát, vajon hányadik emeleten van ebben a piciny, 7 emeletes házban. Sehol semmi, csak magánszemélyek neve hosszú sorokban. Ilyen nincs, de mégis van. Talán le kellene nyugodni egy kicsit, mély levegő, nézzük a másik oldalon a postaládákat. Klinika sehol. Mostanra nem csak fejetlennek, hanem agyatlannak is érzem magam. Az ég felé fordítom a tekintetemet,
és akkor végre, heuréka!!!
Meglátom a nagy táblát a kapuval szemben, az 1. emeleten. Lihegve és szégyenkezve esem be az ajtón, a svédországi évek alatt belém rögződött, hogy nem illik késni, még néhány percet sem. Főleg nem orvostól.
Köszönök, bemutatkozom. A kezembe nyomnak egy tabletet, amin kb. tíz oldalnyi kérdőívet és adatlapot kell kitölteni. Lerogyok a szürke és fűzöld kanapéra, és töltök, írok, kérdezek.
Kezdődik: tervezés és lenyomatvétel
Végre mehetek a doktornőhöz, aki nagyon fiatalnak tűnik, de felkészültnek, hozzáértőnek. És még kedves is. Elmondom, hogy mit szeretnék, megkérdezem a véleményét, meghallgatom a javaslatait az alapos vizsgálat után. Megbeszéljük, hogy semmiképpen nem kérek világítóan fehér hollywoodi mosolyt, és szeretném megtartani a fogaim formáját, hogy ne egy idegen nézzen majd vissza rám a tükörből. Kezdődik a munka, lenyomatvétel. Először a szokásos gyurmával, aztán a technika csodájával, a digitális leolvasóval. Valami furcsa szerkentyű lehet, olyan érzés, mintha egy kisebb lánctalpas gurulna ide-oda a számban a végtelenségig. Persze tudom, hogy ez mennyire fontos. Másfél órás tervezés és mintavétel után készen vagyunk erre a napra.
Az első kezelés: vízesés és ideiglenes pótlás a számban
Kedden már rutinosan érkezem a rendelőbe, semmi eszeveszett rohangálás, csak némi izgalom. Az injekciók előtt eperízű érzéstelenítőt kennek az ínyemre, egész finom. Ezek után mi nekem az a 8-10 szúrás…
Legalább 3 órát töltök a székben, és a kezelésen kívül még szépségápolást is kapok, vazelint az ajkamra. Aztán valami védő-feszítő szerkezetet, ami talán a fogorvos ujjainak épségét hivatott megvédeni a harapós páciensek esetleges támadásától.
Egyébként némi megkönnyebbüléssel konstatálom, hogy nem is olyan vészes ez az egész. Csak egy dolog kellemetlen az órákig tartó csiszolás alatt, az a rengeteg víz, ami az ember szájába folyik, és amit ugyan folyamatosan szivattyúznak, de a maradék lecsorog a torkomon. Lassan úgy érzem magam, mint egy víztároló bödön. Köhögnék, nyeldesek, nem túl kellemes érzés. Mondanám én, hogy figyeljetek, én itt fulladozok, de mindenféle forgó, mozgó, sivító eszközzel, na meg az inkvizíciós feszítővassal a számban ez lehetetlen. Jól ki van ez találva, az biztos. Nem lesz itt nekem túl sok szavam… Végül sikerül legyőznöm az első pánikot, és ezután már könnyebben viselem el a vízesést a számban.
A kezelés végén egész csinos ideiglenes fogakat kapok, és tanácsokat, hogy mostantól igencsak óvatosan egyek. Lehetőleg puha dolgokat. Nem baj, az ajakápoláson kívül még egy jó kis fogyókúrában is részem lesz. Karácsonykor úgyis visszajön minden leadott dekagramm.
A második kezelés: gonosz kis szerkezetek, könnyek
A következő kezelésen folytatódik a csiszolás, és amikor készen van az alap, akkor jön a meglepetés, ami annyira nem kellemes, mint amennyire elvárná az ember egy meglepetéstől. Egy félórás könnycsorgatós fájdalom után meglátom, hogy mik azok a gonosz kis szerkezetek, amiket a fogínybe kellett tömködni, hogy tökéletes legyen a mintavétel. Ronda, fekete, vastag cérnaszerű valamik. Ahhoz képest, hogy cérnának néznek ki, kimondottan undokok.
Meggyötört ínnyel és extra fájdalomcsillapítóval látogatom meg a mosdót, ahol a tükörből egy borzas, pandaszerű lény néz vissza rám. Hát azt hiszem, hogy maszkarát nem használok egy darabig, ma is csak véletlen volt. Talán be kellene szerezni egy könnyálló fajtát. Kimerülten hagyom el a klinikát.
Óda a proseccóhoz
Hát itt ma nem lesz evés, sőt egy jó pár napig nem. Szerencsére lesz három napom kipihenni az élményeket.
A pénteket kultúrával, hajókázással, és proseccóval töltöm. Elvégre inni, azt szabad. Nem nagyon szoktam, de most ez a legkellemesebb.
Éljen a prosecco,
a szépséges budapesti esti fények, és a Black Friday, de kizárólag a könyvesboltok miatt!
Óda a csirkefarháthoz
Megbékélve az étkezési korlátokkal kitalálom, hogy főzök egy levest. És eljő a nap, amikor hálás lehetek a csirkefarhátért. Na nem azért, hogy bevették az árstoppba. Viszont kipróbálom, hogy milyen egy elvileg olcsó leves. Nem olcsó. Főleg, ha egy egész csomag farhátat, egy kis zúzát és rengeteg répát főzök bele. De legalább finom lesz és tudom enni. Krumplipürét is csinálok, abba is répa kerül, bár fütyülni most nem igazán tudok. Három napos leves-krumplipüré kombó után kezdem úgy érezni magam, mint egy nyugdíjas, igaz, félig-meddig az is vagyok. Vagy mint egy csecsemő, bár ők nem szopogatnak csirkecsontot.
A hétvége fénypontja a vaníliakrémes diótorta, amivel Éva lep meg. Puha, krémes, nagyon finom, és el lehet nyammogni. Ezt is besorolom a nyugdíjas-csecsemő táplálék sorba. Vagy az érzékeny ínyű fogatlanokéba.
Nehéz folyamat: a fogszínválasztás
Hétfőn folytatódik a kezelés, megkapom a készülőfélben lévő fogaim hiteles másolatát, próbálgathatom, szokhatom, és kiválasztjuk a színt is, amit szeretnék. Nem könnyű döntés, majdnem zavarba jövök attól, hogy meddig tart, de amikor meghallom, hogy volt már páciens, akinek ugyanez 4 órát vett igénybe, akkor megnyugszom, mert az én időmet kenterbe verte. Többszörösen.
Már csak egy nap a nagy napig
A következő nap egy remek gyökérkezeléssel telik. Egy csatornát kell megtisztítani, ami gyulladásban van és minden eddigi vizsgálat alatt sikeresen elbújt. Nem is tudtam, hogy a fogak között is akadnak gyökerek. Vagy hogy egy fog ennyire gyökér lehet.
A kezelés amúgy nem kellemetlen, sőt, kimondottan izgalmas. A doktornő annyira óvja a fogat, hogy egy NATO szintű védelmi rendszert épít köré a kezelés alatt. Nem látom, hogy mi az, csak érzem. Olyan, mint egy úszómedence egy kis bejárattal a közepén. Valami gumiszerű izé, ami ápol és eltakar, és amit néhányszor sikerül szinte letüdőznöm. Már csak ezért az érzésért is érdemes volt idejönnöm. Feladom a küzdelmet az idegen és ismeretlen tárgyak ellen a számban.
A szépségért ugye meg kell szenvedni.
És holnap eljön a nagy nap, amikor a sok nyakkitörő kezelés után végre megkaphatom a csodás, új fogaimat.
A nagy nap először
Másnap, az áhított napon egy rossz és egy jó hírrel fogadnak. A rossz, hogy két fog hibásan készült el, a jó, hogy elvileg másnapra minden rendben lesz. Hát ezt nagyon remélem, mert az lesz az utolsó napom utazás előtt. Vigaszképpen, vagy amolyan kárpótlás gyanánt ismét részesülök egy másfél órás, úszómedencés kezelésben. Már megint a gyökerek, és nyakkitörés.
A nagy nap másodszor
És aztán újra eljön a nagy nap, másoknak csak egyszer, nekem protekciós alapon kétszer is. Amikor végre minden a helyére kerül – a részleteket hagyjuk – elküldenek egy evés- és ivástesztre is, hogy utána még le legyen ellenőrizve minden. Trendi kávézó, latte és mákos süti.
Virágok és mosolyok
Gyorsan elrohanok egy közeli üzletbe, ahol kerámia virágokat árulnak, ezernyi színben. Kiválasztok három darabot, amelyek a leginkább hasonlítanak a boglárkára.
Visszatérek a klinikára, ahol Boglárka nevű doktornőmnek átadom a virágokat, mert minden kellemetlenség ellenére csak dicsérni tudom őt. Hamar kiderült számomra, hogy minden szempontből igazi maximalista, és az, hogy a kapott végeredménnyel ő is elégedett, megerősít abban, amit látok, érzek: hogy megérte belevágnom!
Egy utolsó igazítás és ellenőrzés után elkészülnek a sztárfotók, természetesen a fogaimról. Végül egy mosolyfotó is készül.
A visszakapott mosoly
Hazafelé az jut eszembe, volt már mosolyalbum fotóm: kb. másfél éves lehettem, és akkor még nagyon aranyos voltam, igaz, hogy nem sok fogam volt. Ha tudom, hogy mennyi nyűg lesz velük, talán hagytam volna a csudába az egészet. De hát mit tud egy másfél éves a nagybetűs Életről?
Azt viszont tudom, hogy mostantól szívesebben mosolygok.”